Hull-a jó volt

2011.05.15

Egy hónap után hihetetlen módon kaptunk újra egy szabadnapot. Nem is jöhetett volna jobbkor ez a váratlan meglepetés, hiszen az itteni izolációt (karaván – munka – karaván – munka…) már mindkettőnk kicsit nehezen viselte. El is határoztuk rögtön, hogy bemegyünk a NAGYvárosba körülnézni (Kingston upon Hull, röviden csak Hull, nem nagyobb, mint Miskolc). Legutóbb – és egyben első alkalommal – két hónapja jártunk városban, szóval egészen komoly sokkot jelentett ez (főleg nekem, budapesti kölöknek), hogy megint ennyi embert láttunk egy helyen. A plázában álldogálva (amíg Livi a sokadik ruhaboltban nézelődött) már-már megszédültem a látványtól, ahogy áramlik mellettem a sok-sok hipertrendi angol fiatal, a Magyarországon megszokottnál jóval bátrabb ruházatban (külön könyvet lehetne írni az angol fiatalok öltözködéséről, majd szólok is Livinek, hogy kezdje el). Persze ők is megnéztek engem, mert büszkén jelenthetem, hogy ittlétem alatt más raszta hajúval még nem találkoztam. Közben Livivel megalkottuk az „angolfejű” kifejezést: fakó-fehér bőr, lapos-nyomott arc és a lányoknál, még ha nem is látványos, de vastag vakolat az arcon. Első ránézésre nagyon sokan szépnek/helyesnek tűnnek, de minél tovább szemléli az ember őket, annál inkább rájön, hogy „azért annyira mégsem” és „neki is tipikus angol feje van!”

 

Legelső célállomásunk egy észak-hull-i bevásárlóközpont volt, ahol Livi egy régi vágyálma vált valóra: Felelőssége teljes tudatában feltetováltatott a hátára egy olyan gondolatot, amely fontos szerepet játszik az életében. Ezt a megtisztelő feladatot egy Zsolt (vagy Patrik) nevű kint élő hazánkfia látta el, aki már évek óta dolgozik Hull-ban tetováló művészként, és nagyon megörült, amikor megtudta, hogy mi is magyarok vagyunk. Nem mellesleg hatalmas Metallica rajongó (magát a TOP 20-ba sorolta), akinek már többször is volt szerencséje beszélni a zenekarral személyesen. Gyorsan és precízen dolgozott, a felirat pedig nagyon szépre sikerült (lásd a mellékelt ábrát a jeles eseményről).

Eztán bevetettük magunkat a belvárosba, hogy megkapjuk a régóta esedékes kultúrsokkunkat. Tömeg, tömeg és tömeg. Rengeteg ember az utcákon és mégis kijelenthetem: mi voltunk az egyedüli turisták a városban. Az angol szombaton shoppingol és kész. Mondjuk voltak olyan boltok, amikben mi is eltöltöttünk egy fél órát simán. Kedvencem a mindenféle ötletesebbnél ötletesebb, hülyébbnél hülyébb és érdekesebbnél érdekesebb játékokat kínáló bolt a Red5. Volt ott sokkolós játék, lénycsapó pisztoly, igazi varázspálca 50 fontért, mágikus gömb, felfújható fotel, pénzbehúzó kutya és macska, unikornis-konzerv, mini gitár-erősítő, a spagettit magától feltekerő villa, tökéletes csúzli, állati ürülékek képeivel illusztrált játékkártya…Nekem viszont legjobban a robot-rovarok tetszettek. Ezek  miniatűr műanyag borítású, rovar alakú kis szerkezetek, amiknek a gyűjtők arénát, versenypályát, mindenféle életteret építhettek a megvásárolható pálya-elemekből. A robotok nagyon egyszerű „ha nekimegyek valaminek elfordulok” elven működnek és nagyon gyorsak. A legolcsóbb kis robot-rovar kilenc fontba került, és nagyon elgondolkodtam rajta, hogy beszerezzek egyet, de végül lebeszéltem magam róla (míg Livi próbált rábeszélni ), és később kiderült: jól döntöttem. Nem sokkal később egy Egyfontos boltban voltunk (mint az otthoni Százforintos bolt), ahol egy fontért lehetett kapni nem ilyen márkájú, de tök ugyanolyan robot-bogarat. Rögtön vettünk is kettőt belőle :D

Napunkat természetesen nem zárhattuk le anélkül, hogy igazi kikötői angol pub-ba ne ültünk volna be egy isteni csapolt sörre. Igazán különleges élmény volt, mert egy olyan asztalnál ültünk ,ami az épület sarkánál volt, és egy óriási ablak mellett helyezték el. Nagylátószögben néztük a kint morajló tengert, élveztük a finom egyedi sört…hejj…És találtam ezen a helyen egy olyan nyerőgépet, amibe 2 pennyseket kellett bedobálni (6 forint) és maximum 50 penny-t lehetett vele nyerni. Elveszítettem egy kisebb vagyont ott. 10 pennyt. Hiába…ez a játékszenvedély :D

A hazaindulás előtt még beültünk egy hamburgerezőbe, ahol összeismerkedtünk egy afgán sárccal (jó kis hamburgereket csinált), Abdullal, akivel jó sokat beszélgettünk az itteni bevándorlók életéről. Érdekes volt az egész beszélgetés, hiszen most mi is itt dolgozó, és élő külföldiek vagyunk. Nagyon sok dolgot mesélt az itteni viszonyokról, lehetőségekről. Még a telefonszámát is megadta arra az esetre, ha visszajönnénk ide valamikor dolgozni. 

Abdul: „Ha szállás kell, vagy munka, csak hívjatok fel nyugodtan. Nagyon szívesen segítek nektek.

Gergő: „Nagyra értékeljük, ez rendes tőled”

Abdul: „Ugyan már, ez a legkevesebb. Amikor én megérkeztem ebbe az országba, rengeteg segítséget kaptam, itt az idő, hogy viszonozzam.”

Nagyon jó napot töltöttünk el tehát a városban, de most már itt az ideje visszamenni dolgozni. Ja meg kész a palacsinta, és megyek, hogy én is süssek párat. Legyetek jók! :D

 

Kacsapdába estek :)

Itt a tavasz, ez most már elég egyértelmű. Fák, virágok, jó idő stb ,ez már lerágott csont. Itt South Cave-ben , mint már írtuk, megismerhettük az „itt a tavasz” új szintjét is ,vagyis a tó partján, a tojásból épphogy kikelt, föl-alá rohangáló, sípoló kiskacsákat.

Van olyan kacsa, ami nem sajnálta az üzemanyagot és egy kisebb óvodányi apróságot nevelget. Sőt, itt, a kastély-tava-lakóparkban inkább ez a jellemző, és ha ez még nem elég király, így önmagában, akkor kijátszom a vadliba kártyát is, mert hogy még azok is a város közepén költöttek ki. Hát igen. Kőkemény, tömör cukiság. 

Eddig csak távolról figyeltük tollas/pihés tömeget, de tegnap olyat tapasztaltunk, aminél aligha lehetne közelebb kerülni egy kb. vadállathoz. Sétára indultunk munka előtt, hogy felfrissüljünk, és egy kicsit kikerüljünk a Millbeck site hatóköréből. Minden a megszokott volt, kivéve egy dolgot. Valami éktelen csipogás hallottunk a távolból. A suli elé érve ki is derült mi volt az: 9 , már kezdetleges repülőtollakkal rendelkező pöttöm kacsa  valahogyan lebuckázott a kastély kertjének magasított pereméről( a kilencedik, feleakkora volt mint a többi). Ők a járdán, a kb. 1 méter magas kőfal tövében egy kupacba verődve csipogtak anyjuk után, az anya meg  a perem tetején pánikolt és  rohangált jobbra-balra. Először csak néztük őket. Az arra járó pár ember megmosolyogta a dolgot,de úgy igazán senki nem tett semmit. De mindegy is volt, mert mikor megláttam őket tudtam ez a mi feladatunk lesz.

Végső megoldásként a  „te idetereled, én elkapom és feldobom őket” műveletet választottuk. A terelgetéssel nem volt gond és az elején még a megfogdosás is könnyen ment. Közben persze vigyáztunk, hogy ki ne szaladjanak az útra az kocsik közé. Az anya addig pánikolt mellettünk mellmagasságban, míg elő nem került az első kölyök. Érdekes a természet ,mi meg megtréfáltuk a mutert egy pár percig ,azzal, hogy a legkisebb kacsát passzoltuk vissza neki legelőször :D ..na szép! 

De ahogy a létszám csökkent, a pöttömök annál jobban féltek és rohangáltak. Arra is rájöttek, hogy a dzsekin át lehet szaladni (azzal tereltem) és szívesen próbálták ki a rövidpályás autóutas betonfutást. Komolyan vettem a feladatot, ugyanakkor egyik legjobb állatos élményem ez, de egyik percben sem nevettem annyira, mint mikor az úton versenyt futottam az egyik pihés gombóccal … aprócska szárnyait széttárva úgy nekilódult, hogy  konkrétan sprintelnem kellett utána. A járdára persze csak második nekifutásra tudnak felugrani, az első inkább egy frontális puff aztán szédelgés. DE, az összes apróság visszajutott a biztonságot jelentő tóhoz, mi meg letudhattuk a nap jó cselekedetet . Aztán egy bringás néni megáll és ránk szórt egy áldást. Elmesélte, hogy valamelyik nap ugyanez történt és ő is ugyanígy próbált segíteni ,de a kacsamama tolakodásnak vette, úgyhogy beleszállt a kapucnijába…és  elvileg a kacsák is ismerik a kastély kapubejáróját ,mert a mini récék végül így lettek visszavezetve a parkba. Végig a belvárosi járdán.  Hát nem cuki?!