Strandidőőőő

2011_09_02

Washington D.C. kipipálva. Mielőtt bementünk a városba, volt egy kép a fejemben, hogy mit várok ettől a várostól, és körülbelül azt is kaptam. Ahogy vendéglátóink mondták, Washington nem arra lett „tervezve”, hogy itt sok ember éljen és gyarapodjon. Tisztán földrajzi okok miatt kijelölték, hogy ez legyen a főváros, és ennek tükrében formálódott egy darabig: Vonalzóval megrajzolt utcák, kormányépületek, az amerikai nép általános műveltségét javítandó múzeumok (köszi Smithsonian bácsi !! ), nagykövetségek és iskolák városa lett. Aztán hirtelen az emberek elkezdtek ideköltözni, és hamarosan egy közel 600.000-es lélekszámú város lett belőle. Ami nekem még mindig megdöbbentő az nem csak az utcák hihetetlen szabályossága, de a neveik is: Az észak-déli irányú utcák számozottak, a kelet-nyugati irányú utcák pedig az ábécé betűinek nevét viselik. Például mi a 40. utca és a W utca sarkán laktunk…fantáziadús mi?

Első napunkon megnéztük a Capitolium-ot (tudjátok, nagy fehér kupola), meglátogattuk a washingtoni botanikus kertet (kertészmérnökként fantasztikus élmény volt, anyu meg majd irigykedik a sok orchideás fotó miatt), sétáltunk egy nagyot a kormányzati negyedben (baromi nagy szürke/barna hivatali épületek sok amerikai zászlóval), és elmentünk a Repülési és Űrkutatási Múzeumba. Ez utóbbi programunk volt a legérdekesebb. Megszámlálhatatlan méretű és stílusú repülő volt kiállítva, melyeknek nagy része a mennyezetről lógott le, míg néhányba be is lehetett szállni miközben kiművelődtünk a repülés történetéből. Az űrkutatással kapcsolatos kiállítások igazán elképesztőek voltak. Megszemlélhettünk számos műholdat, aszteroidát, űrrepüléssel kapcsolatos mindenféle felszerelést, és az Apollo 11-et is életnagyságban (tőle 3 méterre egy McDonald’s van amúgy). Sok órát töltöttünk itt, és a városban tett látogatásunk legérdekesebb állomása volt minden bizonnyal.

Másnap a híres-neves Fehér Házzal kezdtük a programunkat, amit ha tisztes távolságból is, de meg tudtunk szemlélni és képzeljétek el: Tényleg fehér és tényleg ház. Jókora elkerített területtel van körülvéve, amelybe csak a kiváltságosok (és a jó előre regisztrált turisták, akik határozottan nem mi vagyunk) léphetnek be. Amit a washingtoni emberekről hallottunk az az, hogy még a fánk-evésnél is jobban szeretnek tüntetni. Hát mit ad Isten, bele is futottunk egy tüntetésbe a fehér ház előtt. A lezárt résztől pár lépésnyire vagy 40-50 ember üldögélt a földön, miközben a rendőrök szépen lassan egyesével elvitték őket. Minden ember elszállítását óriási üdvrivalgás és taps kísérte a nem messze összegyűlt transzparensekkel és hangosbeszélőkkel felszerelt társaktól, akik néha-néha elkezdtek énekelni a szabadságról és a demokráciáról. A rendőrségnek pedig szerintem van már egy direkt erre szakosodott ügyosztálya, mert olyan rutinosan és fütyörészve pakolták be az embereket az autóikba, hogy már már úgy éreztem, ez egy tökéletesen megtervezett színdarab, ahol még a rendőrök is szereplők, autóik, kordonjaik és rendőrlovaik pedig egy monumentális, ám rendszeresen felállított díszlet részei. El is üldögéltünk egy kicsit a tüntetőkkel, akik a végén már szerintem közülük valónak érezhettek minket is. 

Ez után megnéztük a földrengésben frissen megrepedt óriási obeliszket, az érkezésünk előtti napon felavatott vadonatúj Martin Luther King Jr. emlékművet (végre a feketéknek is van egy emlékművük, hurrááá) és a valóban ámulatba ejtő Lincoln-emlékművelt, amely a székben ülő, a városra komoran bámuló kivételesen érdekes arcú 10 méteres politikust élethűen örökíti meg. Délután még maradt időnk az egyetemi városrészt, Georgetown-t megtekinteni, amely tökéletesen más hangulatú, mint a központ: Régi és nagyon érdekes épületek, kajáldák, az utcán pedig „jelen-politikusok” helyett „majd ha átmegyek a vizsgán, de azért előtte még iszom még egy sört” politikusok járkálnak.

Mivel annyira melegünk volt a fővárosban, ezért elhatároztam, hogy a következő állomásunkon strandolni akarok. Így tegnapelőtt a Nagy Tavak legkisebbikéhez, a még így is impozáns méretű Erie-tóhoz kocsikáztunk át Pennsylvania államon keresztül, útba ejtvén a rendkívül érdekes Andy Warhol múzeumot Pittsburgh-ben, ami nem mellesleg Livi hónapok óta dédelgetett álma volt. Estére odaértünk a tóval megegyező nevű Erie városba, ahol egy kis motelben szálltunk meg éjszakára. Másnap reggel arra ébredtünk, hogy szakad az eső, ami teljes lelki gyomron verés volt, hiszen nagy strandolást terveztünk délelőttre. Ám nagy szerencsénkre hamar elállt, így azonnal a tó felé vettük az irányt. A vízpart sikeresen ötvözte a Balaton (édes víz, magyaros növényzet) és a Földközi-tenger (nem látszik a túloldal, homokos part, piros fürdőruhás úszómester az árnyékos emelvényen) jó tulajdonságait, így összesen egy fantasztikus fürdőzéssel hagytuk magunk mögött a partot (figyelembe ajánlanám Livi fantasztikus fotóit).

 

Fürdés után irány a Niagara-vízesés, ám előtte még útba ejtettünk egy amerikai kulináris nevezetességet, a méltán híres buffalo-i csirke szárnyat, stílusosan Buffalo leghíresebb csirkeszárny-kajáldájában, az Anchor-ban. A legenda szerint ebből az étteremből indult az olajban sült, isteni mártással bevont csirke szárny  világhódító útjára, és lett belőle azóta minden sportesemény megtekintésének kötelező kelléke (akikkel együtt néztem a Super Bowl-t, tudja, miről beszélek, ugye?). Nem is volt kérdés, mit rendelünk hát. A legendák pedig igaznak bizonyultak, eddigi legpompásabb és legamerikaiasabb ebédjét fogyasztottuk el. Leírni nem lehet, csak megenni.

Késő délutánra megérkeztünk a Niagara-vízeséshez és átjöttünk Kanadába (bizony, soraimat már innen írom). Még volt időnk egy nagyot sétálni, és megtekinteni a világ egyik legszebb természeti jelenségét. 

 

Magával ragadó látvány (újfent csak Livi fotóit tudom ajánlani), jó vizesek lettünk a mindent elárasztó párafelhőben, pedig csak felülről láttuk a vízesést (mai terveink között szerepel a hajóval való megközelítés). Visszafelé átsétáltunk a város híres szórakoztató-negyedén. Mintha azt üzennék a kanadaiak a túloldal irányába, hogy „bibibíííí, nekünk kaszinóink is vannak itt meg csomó óriáskerekünk meg hullámvasutunk még kalandbarlangunk meg viaszmúzeumaink is beeee”. Itt aztán minden megtalálható, ami a parasztvakításhoz kell. Legalább 6 ijesztgetős horroros kísértetbarlangot és 4-5 viaszbábukkal csalogató helyet számoltam össze a megszámlálhatatlan vidámpark, gyorsétterem és szálloda mellett. De ettől függetlenül nagyon érdekes volt végigsétálni ezen az utcán, ami valamelyest Las Vegas-t jutatta eszembe. Már csak az a kérdés, hogy ezek mit keresnek itt egy ilyen helyen. Valószínűleg a gyerekes családoknak van kitalálva, hogy ha már sötét van és nem látszik a vízesés, akkor is le tudják valamivel foglalni a családot.

 

Este még kipróbáltuk szállodánk kis medencéjét és jacuzzi-ját, ami kellemesen álomba masszírozta az utazástól elgémberedett testünket, majd aludtunk egy nagyot. Ma pedig irány Toronto, ahonnan csak hétfőn indulunk tovább.

A képeket pedig tessék nézegetni. Mindenkinek nagy üdvözlet innen Kanadából! A juhar-szirup legyen veletek!